60×40 cm, olaj, vászon
„Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítalak téged és te dicsőítesz engem.” – Zsoltár 50:15
A „112” festmény címét és érzelmi súlyát az univerzális segélyhívó számból nyeri – ez egy szándékos metafora a sürgős, bensőséges pillanatokra, amikor segítségért kiáltunk. A Zsoltárok 50:15. versére épülő mű egy mélyen személyes hitet tükröz: hogy a legnehezebb pillanatainkban soha nem vagyunk igazán egyedül. Isten rendíthetetlen jelenlétéről szól – a vigasz, az erő és a béke forrásáról – amikor a világ túlterheltnek tűnik, mi pedig úgy érezzük, hogy roskadozunk annak terhe alatt. Akár bánatban, félelemben vagy bizonytalanságban vagyunk, az ima a segítségkérés cselekedetévé válik. Festményem középpontjában egy térdelő emberi figura áll – az alázat, az önátadás és a függőség szándékos ábrázolása. Ez a figura és testtartása azt fejezi ki, hogy hitem szerint teremtett lények vagyunk, egy olyan Teremtő keze formált minket, aki jobban ismer minket, mint mi magunkat. Saját korlátaink felismerésében találjuk meg a bátorságot, hogy kinyúljunk, és a hitet, hogy bízzunk. Számomra a kép nem a válságról hanem a kapcsolatról szól – arról, ahogyan Isten a szükségünkben nem ítélkezéssel, hanem együttérzéssel, erővel és csendes megnyugtatással találkozik velünk.